A múlt hét végén csapatépíteni voltam az új kollégáimmal. Ahogy sétáltunk az utcán, át, egyik szórakozóhelyről a másikra, többször előfordult, hogy srácokat hallottam az edzésről beszélni. "Hű… ez a cucc úgy beütött, hogy nem tudtam leállni!" vagy a "Most szálkásítok épp" - mindezt egy rozéfröccsel a kezében. Mindegy is. Úgy látom, hogy egy ideje egyre több embert foglalkoztat az edzés. Nem is az edzés, inkább az, hogy az izmossággal tűnjön ki a tömegből.
Alapvetően az ember sokat dolgozik azért, hogy kiérdemelje a jogot arra, hogy megtegyen bizonyos dolgokat. Ilyen klasszikus példa a vezetés is. Nem közlekedhet senki forgalomban (elvileg) ha nincs meg rá a jogosítványa. De egyszerűbb dolgok is vannak az életben, aminek az egészséges, emberhez méltó végrehajtását el kellett sajátítani. Elmehetnénk itt egészen az "angolvécé" vs. "bárhol az utcán" hasonlatig is, de inkább nem teszem… vagyis már mindegy. :)
Mielőtt betettem volna a lábam a terembe, hónapokig készültem rá. Edzegettem az udvaron a téglákból összetákolt súlyzóimon, bújtam a könyveket és minden akkoriban fellelhető szakirodalmat. Sokan erre sem veszik a fáradságot, de - ahogy mindjárt olvashatod - nem lettem különb ettől az átlagosnál. Igyekeztem megtanulni az alapokat. Megtörtént. Ugyanúgy osztottam az észt az utcán a haveromnak, vagy készítettem magamról napjában 20 felvételt, majd töltöttem föl ezeket a fórumokra. "Látjátok, milyen izmos vagyok?". Osztottam - nyilván többed magammal - az észt mindenről, meggyőződésből, mindenkinek, ha kérdezték, ha nem. 17-18 éves voltam. A mindenem volt az edzés. Mindenkinél jobb akartam lenni, mindenkinél izmosabb, folyamatosan méregettem magam másokhoz és egész nap az járt a fejemben, hogy a következő edzésen hogy be fogok durranni és akkor tuti, hogy 1-2 centit pattan majd a karom kifele. Minden csaj az enyém lesz, mindenkinek bejövök majd, igen! Igen, ezt akarom! Nekem senki nem mondhat nemet! Gyűjtögettem a pénzem kreatinra és mikor nem bizonyult elégnek, egyre többet gondoltam arra, hogy lépek egy szintet…
Sosem jutottam el odáig. Hogy büszke vagyok-e erre? Játszhatnám az álszentet, de nem fogom. Igen. Baromira büszke vagyok rá, hogy soha nem jutottam el odáig, hogy ilyet tegyek a testemmel… vagyis, hm… inkább magammal. Még pár kiló izom, és a csontig definiált test nem ér annyit, hogy beáldozzam érte azt, aki vagyok. Ismerem a céljaimat az életben. Tudom, hogy ki vagyok most és kivé akarok válni.
Jogosítvány. Attól, ha megveszed, még nem tanulsz meg vezetni és pontosan ugyanolyan szar vagy. Ráadásul veszélyezteted a tyúkszaros kis életed, ami a legcsekélyebb mértékben sem érdekel. Az viszont igen, hogy másokat is veszélyeztetsz! Ha mással nem is, rossz példával.
Már jó ideje a fejembe vettem, hogy ki szeretném próbálni magam edzőként. Mostanra már tartok edzéseket és nem az a pár kiló mínusz, vagy a néhány centi változás az, amit a tanítványaimnak adni szeretnék. Szeretném rávezetni őket arra, hogy ne pusztán ezekben a számokban mérjék az eredményt. Ne a kilók, a centik, a tükörből visszaköszönő kép, vagy az ámuldozó tekintetek legyenek azok, amiben önmagukat mérik. Mert mindannyian többek vagyunk ennél.
